November 23rd, 2017 AAAA
EN
Thu 23 November 2017
Warszawa (PL)
 
3/3°C
Tue Wed Thu Fri Sat
3 3 9 10 9
Thu 23 November 2017
Praha (CZ)
 
5/0°C
Tue Wed Thu Fri Sat
9 10 11 14 9
Thu 23 November 2017
Bratislava (SK)
 
5/5°C
Tue Wed Thu Fri Sat
7 9 11 10 10
Thu 23 November 2017
Budapest (HU)
 
2/3°C
Tue Wed Thu Fri Sat
6 12 9 9 11
PolandCzechiaSlovakiaHungary

Koherens töredezettség



Emlékezni és találni Közép-Európa összekeveredett városaiban
Levente Polyak
 
1.
Még zárás előtt sikerül teljesítenem bevásárlótervemet a piacon. A csarnokból kilépve szlalomoznom kell a metróépítkezés palánkja mögé beterelt járókelők, kiskocsis bevásárlók, kerékpárok, tolókocsik között. Késő délután van, újra dübörögnek a légkalapácsok: száll a por a levegőben, beteríti az erkélyemet, az asztalomat és a kiteregetett ruhákat. Újra felmerül bennem a költözés gondolata.
 
Elindulok megkeresni tegnap éjjel elhagyott biciklimet. Kijutva a körútra, egy darabig követem a villamos vonalát, de a térre érkezve az aluljáróba kényszerülök; kéregetők, szórólapozók, aláírásgyűjtők, éjjel-nappali boltok közönyös eladóinak és gondosan megvilágított üzlethelyiségek elegáns kiszolgálóinak labirintusán keresztül sikerül átkeverednem a másik oldalra. Ismét az utcaszinten, a hatalmas építkezés foghíja és a félig spontán parkoló között a nagy szocialista áruház felé veszem az irányt: a századfordulós épületet körbeölelő banális fémhomlokzat többet rejt magában, mint egyszerű üzlethelyiségeket: büfék és kocsmák egész sorozatát, úgy a földszinten, mint a tetőn.
 
A lángosost és a hamburgerest megkerülve a hátsó bejárathoz érek, ahol néhány ismeretlennel együtt betuszkolódunk a liftbe, és elindulunk felfelé. A tetőre keskeny lépcső visz fel. A teraszon még csak néhány tucatnyian üldögélnek az ütött-kopott asztalok körül, a bárpultokban még van idő előkészülni az estére. A terasz körül végigfutó mellvéd fölött szokatlan perspektíva nyílik a pesti háztetőkre. Sötétedik, a New York-palota fénylő tornyai valószínűtlen villódzással válnak ki a tetők szürke tompaságából. A másik oldalon csupasz gyárkémény, amely dekorációvá válik a terasz felől érkező éles reflektorfényben.
 
2.
A századfordulós nosztalgia csillogása és az átalakuló városi táj rom-esztétikája, a terasz ready-made dekorációs elemei sajátos módon ötvözik magukban a közép-európai városi emlékezet eltérő szegmenseit. Az elképzelt vadregényesség és spontaneitás képzete máig belengi a nemrég még hírhedt pesti belső kerületeket. Ez a képzet tökéletes termőtalaj az elhasználtságot és a még elviselhető városi nyomor látványát a szocializmus maradványaival szemben érzett lelkes iróniával összekapcsoló, és azokat a szórakozás szimbolikus fogyasztási szférájában kamatoztató kezdeményezéseknek. A nagyjátékfilmekben újra- és újra felfedezett lapostető szédítő magassága pedig megadja a terasznak azt a nagyvárosi tónust, amelyben a városlakók időről időre szívesen megmártóznak. A különös, az építészeti kísérteties iránt érzett vágyat biztosítja a századfordulós luxus megnyugtató közelsége, amelynek hátukat vethetik az előkelőbb kerületekből érkező kalandorok.
 
Vagy az előkelőbb országokból érkezők. A svéd ékszertervező, amikor a használtboltban vásárolt fekete-fehér fotóit "felpróbálja" a kopottas, nyers házfalra, boldog, hogy többé nem veszi körül az a sterilitás-igény, ami minden nyomot eltüntetett szülővárosából. A falak repedései, a leomlott vakolat...a város ékszerei, mondja.
 
3.
Való igaz, hogy a közép-európai városok többségének tájképében még mindig jelen vannak a háború nyomai - gyakran kiegészülve a rendszerváltás felszíni tüneteivel. A poszt-szocialista városi teret szokás átmeneti, töredezett, határokkal és küszöbökkel átszőtt térként leírni. E "halandó szívénél" is gyorsabban változó városokban a visszahúzódó állami tervezés által hátrahagyott, kommercializálódó terekben szinte észrevétlenül kerülnek egymás mellé tökéletesen eltérő funkciók és használati módok, sajátos frontvonalakat rajzolva fel emlékezés és progresszió, informalitás és ellenőrzés terei között. E határvonalak ambivalens jellegét táplálják és rögzítik az átmeneti városi táj különböző emblematikus helyszínei és látványai, mint a használaton kívüli, vagy leegyszerűsített funkciót nyert foghíjtelkek és a sarkaikban megeredt többméteres akácfák, a buldózerek munkája nyomán napvilágra kerülő, lakásbelsőkről árulkodó tűzfalak.
 
Persze a töredezettség nem minden közép-európai város sajátossága. Bécs, amely egykor - a maga kompaktságában, önvizsgáló befelé fordulásában, városi tereinek és szolgáltatásainak minőségében - a közép-európai város prototípusa volt, építészeti szövetének folytonosságával ma kivételt jelent a régióban. Mégis, Bécs sugaras-körutas logikája segít tájékozódni Prágában, Krakkóban, vagy még inkább Budapesten. Varsóban vagy Pozsonyban azonban autóra vagy vezetőre van szükségünk az óvároson kívüli területek felfedezéséhez, nem is beszélve a totális töredezettség megtestesítőjéről, Berlinről. Az idegenség érzete ugyanakkor a másik irányban utazva is felbukkan bennünk: a tágas, zöld Berlinből a szűk, szürke Prága teljesen kommercializált belvárosába megérkezni gyakran klausztrofóbiát okozó élmény.
 
Berlin "alkonyi tája"[1] egyúttal a struktúrán kívüli kulturális kezdeményezések melegágya is. A kultúra szélein elhelyezkedő, vagy azzal kacérkodó tevékenységek a város marginális, neoliberális piaci szerkezeteken kívül eső, emlékeket és nyomokat önként konzerváló tereiben találnak otthonra: az elhagyatott, az elfelejtett, a használaton kívüli ma mint a potencialitás helyei jelennek meg gondolkodásunkban.
 
A közép-európai társadalmak és városok ritmuskésése azonban nem egyértelműen előnyös kulturális sajátosság: a nyugati városfejlődést jól ismerő és a keleti lehetőségekhez ügyesen alkalmazkodó befektetői tőke gyorsabb, mint a kultúra szereplői. Az átalakuló kerületek átmenetisége kevés városban használható ki olyan szervesen, mint Berlinben: a leromlott épületek helyére villámgyorsan épített új, drága lakások által rövidre zárt dzsentrifikáció megakadályozza azt, hogy a kultúra spontán városszervező erővé váljon.
 
4.
A nyomokkal és emlékekkel való gazdálkodás nem csak lehetőség, de e városok kötelelessége is: az egymással szembeszegülő emlékek ugyanúgy kísértik az utcákat és a tereket, mint a házak és lakások belsőit. Az emlékeztetőkkel szembeni viszony nem mindenütt azonos: "Az emlékeztetők itt vannak velünk, és ez mindenképpen mélyen él az emberek emlékezetében...de nekünk nem igazán van szükségünk a Berlin- vagy Hamburg-stílusú romokra, amelyeket szándékosan hagytak meg. Nincs rájuk szükségünk" - így nyilatkozott a 1999-es belgrádi bombázás nyomairól Vuk Jeremić szerb külügyminiszter a BBC-nek.[2]
 
Valójában nem világos, kinek is van lényegében szüksége a romokra, a nyers, illúziómentes építészetre. Az új Varsói Modern Művészeti Múzeum dilemmája segít azonosítani vadság kontra sterilitás kelet-nyugati pozíciót. A svájci építész, Christian Kerez által elgondolt épület a maga nyersbeton valóságában jelenik majd meg a szemet amúgy sem igazán kényeztető varsói városszövetben. Az a vadság, ami a nyugati városok megújuló sterilitását hivatott ellensúlyozni, természetes közegébe olvad a lerombolt Varsóban. Közép-Európa kéretlenül, spontán módon teremtette meg önmagából az építészeti brutalizmus esztétikáját és termékeit. A tűzfalak és foghíjtelkek, épületromok és elhagyagolt aluljárók, ezek az emlékekkel telt helyek még elő-előbukkannak, de egyre inkább zárványszerűen léteznek, állandóságba fagyott átmenetiségükben, egészen addig, amíg nem tűnik el minden szépséghiba és árulkodó nyom a városok arcáról, amíg nem zárulnak be e városok is önmaguk steril jelenidejűségébe.
 
5.
Az árulkodó nyomok eltűnése együtt jár az informalitások eltűnésével. A 2000-es évek elejének Belgrádjában a vonatról leszállva mindig azonnal a pályaudvar előtt várakozó taxisofőrök felé vettük az irányt, hogy a lehető legegyszerűbb módon jussunk helyi pénzhez. Kalandvágyó barátom még évekkel később, Szerbia gazdasági embargójának felfüggesztése és az ország nemzetközi nyitása után is ragaszkodott informális útvonalaihoz, és nem vett tudomást a városban gombamód elszaporodó bankautomatákról és pénzváltó ablakokról.
 
Pozsonyba érkezve a következő utasítást kapom: keressem meg a pályaudvarnál a 20-as villamost, menjek ezzel fél órát, és szálljak le, amint meglátom a Tescót az út jobb oldalán. Ez az útiterv gyanakvással tölt el, de engedelmeskedem neki. Leszállok a Tescónál, megkerülöm az épületegyüttest, továbbhaladok egy semmivel nem biztató földúton, majd egy kerítéshez érkezem. A galériát keresem, fordulok reménytelenül a közeledő őrhöz. Némán a kerítésen túli házikóra mutat. Átmászom, megkerülöm a sóderhalmokat, és láss csodát, megérkezem a galériába.
 
Útmutatás nélkül gyakran nem megy; pesti reflexeim cserbenhagynak a szófiai bevárosban is. Ismerősöm ismerőse siet segítségemre, és letérít a már keresztül-kasul bejárt útvonalakról. Öreg, kopott házakkal teli negyedbe vezet. Belépünk a kapun, és felkaptatunk a lépcsőházban a második emeletre, majd megállunk egy zárt ajtó előtt. Ez egy privát szórakozóhely, magyarázza vezetőm, nem hivatalos. Van néhány ilyen a környéken. Csak azt engedik be, akit ismernek, vagy aki szimpatikus. Vezetőmet ismerik, így belépünk a lakásba, amelynek tágas szobáit andalító délutáni zene tölti be. A kényelmes fotelekben és heverőkön jól öltözött fiatalok. Érzem, hogy privilégium ide bejutni.
 
A sikeres tájékozódást sem térképek, sem útikönyvek nem garantálják. Közép-Európa városai olyan gyorsan változnak, hogy csak a közvetlen hétköznapi tapasztalat tud lépést tartani a helyek születésével és elmúlásával. A Varsó című film[3] jut eszembe, ahol a teherautójával a téli városba megérkező sofőr semmit sem talál a helyén. A film különböző pontjain újra és újra felbukkan, olyan utcanevek iránt kérdezősködve, amelyek már nem léteznek, és amelyekre már senki nem is emlékszik.
 
Amikor megérkezem Varsóba, azonnal el tudom képzelni, hogy a város nagyszerű tereket nyújt a felejtés hadműveletének. A háborúban leradírozott történelmi városnegyedek helyét elfoglaló hatvanas évek-beli raszterből a kilencvenes években világoszöld felhőkarcolók nőttek ki. Ezek a tornyok annak az exkluzív utópisztikus térnek válnak részeivé, amit a nyugati és távolkeleti városok nagy üzleti negyedei hoztak létre: egy olyan optimista, problémákat és kétségeket - emlékeket - magán kívülre záró atmoszféra ígéretét hordozzák, amely ritka Közép-Európában. A könnyedség vertikalitását azonban ellensúlyozza az utcaszintet uraló hétköznapi szegénység, vagy a minduntalan felfedezett, körös-körül elterülő nyers építészeti illúziótlanság.
6.
Közép-Európa közös építészeti tere a monarchikus neoklasszicista eklektika egymással behelyettesíthető elemeinek, és ezek otthonos összhangzásának köszönhető. A másolatok kultúrájában, amely az egymással versengő városokat kölcsönös függőségi- és hivatkozási szálakkal fűzte egybe, mindegyik városban megtalálható a többi kicsinyített mása, jele, szinekdokhéja. A pozsonyi Európa-udvar csak paródiája ennek a jelenségnek, de egész városok viselték magukon egykor a Kis-Bécs nevet, vagy hívták magukat egymással versengve kelet Párizsának.
 
Ha a város szöveg, a közép-európai város hipertext: az utcák nevei, de egyes városrészek is önkéntelenül magukon viselik a régió más helyeinek neveit; elég csak a ljubljanai Krakovo vagy a varsói Praga városrészekre gondolni. A nyelvek, szavak, jelek, dallamok totális közép-európai keveredése kristályosodik ki itt a városi térben, a Fellner és Hellmer iroda Monarchia területén szétszórt színházaival, Jože Plečnik meghökkentő épületeivel. Talán a szimbólumok ezen, időbeli és térbeli vándorlására is utal a "radikális eklektika" gondolata, amivel az építész Rajk László Budapest építészeti hagyományát és inspirációs forrását próbálja leírni.[4] Varsót egy alternatív városkalauz "eklektikus koktélnak" nevezi.[5]
 
A referenciák ilyen mértékű, kölcsönös bennfentessége az otthonosság érzetét kelti. Ezen az otthonosságon, amelynek állandósága oly gyakran a klausztrofóbia tüneteit provokálja ki a régió irodalmából és művészetéből, réseket üt a háború utáni modernizmus később teljesen delegitimált építészete. A rendszerváltás Közép-Európa-ideológiája nem talál magának építészeti partnert, a szocialista város jelszavának végleges kiüresedése a városmarketingnek adja át a terepet, amely fokozatosan intézményesíti a századforduló multikulturális békekorszakához fűződő nosztalgikus kötődéseket.
 
A közép-európai városok szelektív emlékezete nem kedvez a totális rendszerekkel azonosított építészeti modernizmusoknak, így annak a kortárs gondolkodásnak a recepcióját sem segíti elő, amely a modernizmusban találja meg a maga antikvitását. A környezetet az önálló és közösségi innováció lehetőségével összekapcsoló építészeti törekvések ugyanúgy a kollektív amnézia zárójelében pihennek, mint egyes 20. századi társadalmi vívmányok. A modernizmus újrafelfedezése csak egyes szakmai zárványokban történik meg, illetve olyan városi közösségekben, amelyeknek nincs más választásuk örökségük meghatározására: Berlinben és Varsóban. A lakótelepek állami felújítási tervei kapcsán való témává válása csak tovább bonyolítja ezt a képet.
 
7.
Mi hát a közép-európai városok közös öröksége? A századforduló derűs csendje, amely a változatlanság törékeny ígéretével nyugtatja meg a jelenben ellenségüket megtalálókat? Vagy ellenkezőleg: az állandó átmenetiség, amelynek folyamatos örvénylésében a poszt-szocialista város ideiglenes státusza is megtalálja természetes helyét, és amelyből a vasfüggöny zavaró közelségétől megszabadult Bécs sincs kizárva?
 
És mi e városok jelene? Az ellentétek kiéleződése, amelyben a nemzeti konfliktusokat a belső politikai külöbségek lokalizálhatósága teszi a városi kontextusban különösen feltűnővé? Vagy az újrafelfedezett sokféleség, amelyben a krakkói Planty fülsüketítő madárcsivitelése, a gdansk-i harangok visszhangja, a bécsi konflisok lópatáinak kopogása, az elsüvítő berlini S-Bahn, a prágai Moldva-gátak morajlása, a budai villamosok csilingelése és a belgrádi rézfúvósok futamai egyetlen városi zajfoszlánnyá olvadnak össze?
 
Szeretném hinni, hogy hogy Budapestet nem csak a gazdasági stratégiák, egyezmények és autópályák, de a vándorló emberek, tárgyak és történetek is újra szorosan összefűzik a régió városaival. Talán egyszerűen a határok átjárhatósága, a közvetlen emberléptékűség és az újra megtalált vendégszeretet által megerősödött többirányú mobilitás segíti majd elő, hogy közelségük egymás külvárosaivá és szomszédos kerületeivé tegye a közép-európai városokat.
 
Krakkó, 2007. július
 
[1] Boris Grésillon: Berlin, métropole culturelle. Belin, 2002. p. 278.
[2] On Europe's Edge. BBC Documentary Archives, 2007. június 7.
[3] Dariusz Gajewski: Varsó (2003)
[4] Rajk László: Radikális eklektika. Jelenkor, 2000.
[5] Notes from Warsaw. Bęc Zmiana, 2007.

© 2006–2017, International Visegrad Fund.
   
Pageviews this month: 28,831